A pléh szívecske

Rézi nyolcvanon felül volt már. Meggörnyedve, botjára támaszkodva minden délelőtt kicsoszogott a ház előtti padra. Leült, kezét összekulcsolva kötényében pihentette, ujjai között zsebkendőt szorongatott.  A zsebkendő egyik csücske csomóra volt kötve, ebben volt a Klinglszaklkőgy a perselypénz meg egy kis fém szívecske, ahogy ő mondta, mei Herz az én Szívem.

Amikor a templomi óra delet ütött, bement, és a nyári konyhában a gázon megmelegítette az ebédjét. Fogatlan szájában ide-oda vándorolt a falat, míg le nem nyelte. Már régen nem volt étvágya. Ebéd után ledőlt a konyhában lévő díványra. Utána megint kiült a padra, és várt. Pontban négy órakor meglátta a sarkon Tónit, aki botjára támaszkodva a Tallerék kocsmája felé totyogott. Útja minden nap a pad előtt vezetett el.

Öt órakor begördült az udvarra a fia, Jóska autója. Letekerte az ablakot, és kiszólt:

- Mi van, Mutter?

- Koanix, woz szüj szei? Semmi, mi lenne?

Fél hatkor hazaért a menye is, aki a helyi szövetkezetben dolgozott. A padnál röviden megállt, és mindig ugyanazt  kérdezte:

- Megmelegítette az ebédet? És elzárta a gázt?

- Jo – válaszolta kurtán Rézi, de a menye ezt már meg se hallotta. Sietős léptekkel bement a kiskapun.

Pontban fél 7-kor Tóni is hazafelé tartott a szemben lévő kocsmából. Rézi már várta, és amikor a padhoz ért, az asszony egy icipicit arrébb csúszott, mintha hellyel kínálná. De nem szólt egy szót sem. Tóni megállt egy pillanatra, de nem ült le. Morgott egy Kuadi Nocht-ot, jó éjszakátot, és továbbment.

Rézi bement a házba, a nyári konyhában elkészítette a vacsoráját. Mindig ugyanazt ette, Mülli Eipreiklt, tejbe áztatott kiflit, mert azt nem kellett rágni. A szobájában befeküdt az ágyba, zsebkendőjét és a rózsafüzért szorongatva imádkozva elaludt.

Másnap nem érezte jól magát, ezért ebéd után kicsit tovább szunyókált. Mire felébredt, a konyha órája már négyet mutatott. Meg sem mosta az arcát, gyorsan felkötötte a kendőjét, és megszaporázta lépteit. Alighogy leült a padra, Tóni már fordult is be a sarkon.

- Kudn Tog, Rézi! Jó napot, Rézi!- köszönt a férfi.

- Krieszti Kautt, Tauni! Hozott Isten, Tauni! – válaszolta olyan lágyan az asszony, hogy az felért egy szerelmi vallomással.

A következő nap üres volt a pad.

- Biztosan elaludt – gondolta Tóni.

A kocsmában megrendelte a szokásos kisfröccsét. Mindig ahhoz az asztalhoz ült, ahonnan jól láthatta a padot. De a pad ezen a délutánon üres maradt. Hazafelé menet meglátta az udvaron Jóskát.

- Wau iz ti Ál? Hol van a mama? - kiabált át a kerítésen.

- Tegnap éjszaka elvitte a mentő. Várjon Tóni bácsi, hagyott itt magának egy Schohtlt, és átnyújtott neki egy kis dobozt. Tóninak hevesebben kezdett verni a szíve.

Hazaérve megvacsorázott, megborotválkozott, és ünnepi ruhát öltött. Előrement a fédri Stummba, a tiszta szobába, és leült. Óvatosan nyitotta ki a skatulyát. Kivette a csomóra kötött zsebkendőt. Kibogozta, és meglátta azt a pléh szívet, amit a krasznodari fogolytáborban Rézinek készített. Egy hamarabb szabadult fogolytársa elhozta a leánykérő levéllel együtt Solymárra. De elkésett vele. Rézi már férjes asszony volt, szülei egy módos gazda sánta fiához kényszerítették.

Kérges tenyerével lágyan megsimogatta a pléh szívecskét, miközben patakokban folyt a könnye.

Egyszercsak megszólalt a solymári templom lélekharangja.