2020. április 27., hétfő

A fák maradnak!


Hellebrandt nagyszüleim 1905-ben házasodtak. Ők voltak Solymáron a hetedik rózsapár. Karácsonyi Guidó, Solymár, Pilisszentiván és Pilisvörösvár földesura (1882-1914 között) a „nemesség kötelez” elve alapján sok nagyszerű felajánlást tett. 1882-ben Rudolf trónörökös első házassági évfordulója alkalmából megalapította a Rózsalány díjat. Rózsalány, jó magaviseletű, a magyar nyelvben jártas, római katolikus, 17-19 éves, szegénysorú hajadon lehetett. A díjra a községi elöljáróság terjeszthetett fel jelölteket. A rózsapár az esküvő napján 2000 koronát kapott hozományul.

Nagyszüleim e díjból két hold földet tudtak venni, továbbá az Ady Endre és Petőfi Sándor utca sarkán álló telket. Erre hamarosan szoba-konyhás házat húztak, présházzal, istállóval és pincével. A ház mögé a nyugati oldalra öt mezei juharfát ültettek, ahogy nagyanyám mondta, „um taz Haus zu schützen”, hogy védjék a házat.

Az ötből három juharfa a mai napig dacol az idővel. A tavaszi gallyazásokkor és az építkezésekkor a fák védelmében úgy a nagymama, mint anyukám és később én is, vérremenő vitákat folytattunk a férfiakkal.
- Ha nem lehet a fákat kivágni, hova építsük az istállót? – kérdezte nagypapa.
- Ha nem lehet a fákat kivágni, hol legyen a kerítés, a kapu? – kérdezte apukám.
- Hova építsük a garázst? – tette fel a kérdést a bátyám.

Családi ok folytán a telek egy része eladásra került. A fiatal házaspár nekilátott az építkezésnek és a kertrendezésnek. Julika, a fiatalasszony semmit nem tudott a fák történetéről, mégis eltökélten védte őket.
- Hol legyen a garázs?- kérdezte a férje.
- Bánom is én, hogy oldod meg – válaszolták az asszonyok a fakivágást fontolgató férjüknek -, de a fák maradnak!

Néhány éve egy neves természetgyógyász vendégeskedett nálunk. A kertben sétáltunk, és nekidőlt az egyik juharfa törzsének. Hosszú percekig némán, magába szállva állt ott, majd megszólalt:
- Ennek a fának ritka jó a kisugárzása!

Mi, asszonyok, ezt az érzést az eltelt 115 évben így soha nem fogalmaztuk meg, de az biztosan tudtuk, hogy a fák maradnak.


 Juharfáink

2020. április 24., péntek

Ha ez a csajka mesélni tudna!




Mihály éppen betöltötte a 18. életévét, amikor behívták katonának. A háborút megúszta, de a hadifogságot nem. A foglyok összeírását irányító tiszt megkérdezte:
- Beruf? Foglalkozás?
- Pauer, paraszt – válaszolta ő svábul.
- Maurer, kőműves – értette félre a tiszt, és a jobb oldalon sorakozó foglyok csoportja felé parancsolta. Nem mert a tiszttel ellenkezni, ha Maurert értett, hát legyen Maurer.
Később tudta csak meg, ha a tiszt nem érti félre, akkor a másik csoportba kerül, és Szibériába viszik. Így viszont a Krím-félszigetre került a 299. számú hadifogolytáborba, Feodoszijába. Életében először meglátta a tengert.

A munkatábor a város határában volt, több ezer hadifoglyot zsúfoltak össze a szűk barakkokba. Az első nap mindenki kapott egy szürke munkaruhát, egy takarót, egy alumínium tálat és hozzá egy füles bádogpoharat, vagyis egy csajkát.

Hajnaltól késő estig a lebombázott kikötőt építették újra. 15-20 fős brigádokban dolgoztak. 
A csapatukban volt kőműves, ács, asztalos és egy kovácsmester is. Az első napokban kiderült, hogy a fiatalember a kőműves mesterséghez még csak nem is konyít. Társai megsajnálták a siheder képű, vézna fiút, és olyan munkát adtak neki, amihez nem kellett szakképesítés. Ő hálából egy szóra ugrott, a kőművesek keze alá dolgozott, adogatta a téglát, és keverte a maltert.

Az ebéd volt az egyhangú napok fénypontja. A konyhás belecsapta az odatartott csajkába a silány ételt, aminek az alján volt egy kis gríz és néhanapján egy kis húsdarab is. Az ebéd végeztével mindenki visszacsatolta a csajkát a derekára és nagyon vigyázott rá, mert az elvesztése éhezést jelentett volna. 

Az építőanyagot szekéren szállították, ló híján a termetes kovácsmester húzta a rakományt. Néhány hét elteltével észrevették, hogy a kovács egyre gyengébb. Gondterhelten tanácskoztak, mi lesz, ha kiesik a munkából? A brigádban nincs több ilyen izmos legény, aki a szekérhúzás nehéz munkáját el tudná végezni. Ha nem teljesítik a normát, megbüntetik az egész brigádot, ami ételelvonást jelentett.
- Kevés neki az „abrak”! – mondta egy este az ács.
Ettől kezdve néhány hétig, amig a társuk erőre nem kapott, az ebéd végén mindenki hagyott a csajka alján az étel sűrűjéből. Amikor az őrök nem figyeltek, összeöntötték, és a kovácsnak adták. „Gyí te paci, gyí te ló, a mi lovunk a Ferkó” – mondták Tóth Ferenc 574. számú hadigfogolynak viccelődve.

Csodával határos módon, a kemény fizikai igénybevétel és éhezés ellenére, az ő brigádjukból négy év hadifogság után mindenki hazakerült.
Mihály, leghűségesebb társát a csajkáját magával hozta.


Mihály csajkája


2020. április 23., csütörtök

Rosmarin



1946 április 23-án idították útjára a solymári vasútállomásról a második transzportot,

amellyel közel ezer embert űztek el otthonukból. Ennek állít emléket a Rosmarin című színdarab.


A felvételt a Pilis TV készítette, köszönet érte!

Alább néhány fotó az előadásról

 Babicsek Márta és Babicsek Bernát
 Hartmann Hellebrandt Hilda és Láng Márton
 Richolm Erik és Babicsek Bernát
 Balról: Milbich Márton, Marlok Róbert, Babicsek Bernát, Mentesi József és Pakó Károly
 Pakó Károly
 Elől Milbich Tamásné, Éva és Milbich Márton
 Balról:Marlok Róbert, Milbich Tamás, Gutmayer János és Milbich Márton
 A Kompanei 2016-ban

2020. április 21., kedd

Hellebrandt nagymama


Nagymamának öt gyereke volt, egy lány és négy fiú. Minden alkalommal, amikor egyik fia házasodni készült, a nagymama beutazott Budapestre. Az esküvőre dukált egy új öltöny, melyet mindig a Koronaherczeg  (ma Petőfi Sándor) utcai „posztókirálynál”, a Brammer textilkereskedésben vásárolt meg. A Brammer posztóból készült ruha, bár nagyon drága volt, de egy életre szólt.  A fiúk ebben házasodtak, és ebben temették el őket.
 

- Guten Tag, Frau Hellebrandt! Wer ist an der Reihe? – így szólította meg Brammer úr, a tulajdonos, amikor 1938 tavaszán nagyanyám beállított hozzá. Emlékezett rá, mert két évvel korábban ugyanitt vásárolt Mihály fiának egy öltönyrevalót. Ki házasodik?

- Unser Steiwü heired im Mai – válaszolta nagymama, miszerint István házasodik májusban. - És van még két fiam!

- Vosz makht mir zejer cufridn – örvendezett a kereskedő.  A „handlé” jiddisül, a mama solymári svábul beszélt, és remekül megértették egymást.

A vásárlás után a mama így búcsúzott:

- Itzt kéri zem Gerbeaud, tuat tring i á kudn, stoagn Kaffee! - most elmegyek a Zserbóba, és iszom egy jó erős kávét.


A Vörösmarthy téri híres Gerbeaud cukrászdában az ország legnagyobb tükrei csillogtak. A falak bársonnyal borítva, az ablakokon nehéz brokát függönyök, kínai vázákban délszaki növények, mindenütt ónix-márvány asztalok. Az asztalok mellett elegáns dámák cseverésztek, kifogástalan ruhájú pincérek szolgáltak ki. Nagymama, hátán a batyujával, nem nagyon illett ebbe a környezetbe.


Volt a zserbónak egy részlege, ahol kerek, magas márványasztaloknál állva is lehetett kávét inni és süteményt fogyasztani.

- Kisasszony, kérem egy Kaffee, de jó erőset! Porrafaló is adok! – ez volt a rendelés. A márványasztalnál álló svábruhás, apró termetű, nevető szemű nagymamám kortyonként, élvezettel itta a legelőkelőbb cukrászda legfinomabb kávéját. Kérges tenyerében majd összeroppant a finom porceláncsésze, miközben a csésze fülét fogva úriasan eltartotta a kisujját.

A mama életének ez volt a fénypontja.

 
Hellebrandt nagymama 1950-ben