Rézi nyolcvanon
felül volt már. Meggörnyedve, botjára támaszkodva minden délelőtt kicsoszogott
a ház előtti padra. Leült, kezét összekulcsolva kötényében pihentette, ujjai
között zsebkendőt szorongatott. A
zsebkendő egyik csücske csomóra volt kötve, ebben volt a Klinglszaklkőgy a perselypénz meg egy kis fém szívecske, ahogy ő mondta, mei Herz az én Szívem.
Amikor a templomi
óra delet ütött, bement, és a nyári konyhában a gázon megmelegítette az ebédjét.
Fogatlan szájában ide-oda vándorolt a falat, míg le nem nyelte. Már régen nem
volt étvágya. Ebéd után ledőlt a konyhában lévő díványra. Utána megint kiült a
padra, és várt. Pontban négy órakor meglátta a sarkon Tónit, aki botjára
támaszkodva a Tallerék kocsmája felé totyogott. Útja minden nap a pad előtt
vezetett el.
Öt órakor
begördült az udvarra a fia, Jóska autója. Letekerte az ablakot, és kiszólt:
- Mi van, Mutter?
- Koanix, woz szüj szei? Semmi, mi lenne?
Fél hatkor
hazaért a menye is, aki a helyi szövetkezetben dolgozott. A padnál röviden megállt,
és mindig ugyanazt kérdezte:
- Megmelegítette
az ebédet? És elzárta a gázt?
- Jo – válaszolta
kurtán Rézi, de a menye ezt már meg se hallotta. Sietős léptekkel bement a
kiskapun.
Pontban fél 7-kor
Tóni is hazafelé tartott a szemben lévő kocsmából. Rézi már várta, és amikor a
padhoz ért, az asszony egy icipicit arrébb csúszott, mintha hellyel kínálná. De
nem szólt egy szót sem. Tóni megállt egy pillanatra, de nem ült le. Morgott egy
Kuadi Nocht-ot, jó éjszakátot, és továbbment.
Rézi bement a
házba, a nyári konyhában elkészítette a vacsoráját. Mindig ugyanazt ette, Mülli
Eipreiklt, tejbe áztatott kiflit, mert azt nem kellett rágni. A szobájában
befeküdt az ágyba, zsebkendőjét és a rózsafüzért szorongatva imádkozva elaludt.
Másnap nem érezte
jól magát, ezért ebéd után kicsit tovább szunyókált. Mire felébredt, a konyha
órája már négyet mutatott. Meg sem mosta az arcát, gyorsan felkötötte a
kendőjét, és megszaporázta lépteit. Alighogy leült a padra, Tóni már fordult is
be a sarkon.
- Kudn Tog, Rézi! Jó napot, Rézi!- köszönt
a férfi.
- Krieszti Kautt, Tauni! Hozott Isten, Tauni! – válaszolta olyan lágyan az asszony, hogy az felért egy szerelmi
vallomással.
A következő nap
üres volt a pad.
- Biztosan
elaludt – gondolta Tóni.
A kocsmában
megrendelte a szokásos kisfröccsét. Mindig ahhoz az asztalhoz ült, ahonnan jól
láthatta a padot. De a pad ezen a délutánon üres maradt. Hazafelé menet
meglátta az udvaron Jóskát.
- Wau iz ti Ál? Hol van a mama? - kiabált
át a kerítésen.
- Tegnap éjszaka
elvitte a mentő. Várjon Tóni bácsi, hagyott itt magának egy Schohtlt, és átnyújtott
neki egy kis dobozt. Tóninak hevesebben kezdett verni a szíve.
Hazaérve
megvacsorázott, megborotválkozott, és ünnepi ruhát öltött. Előrement a fédri
Stummba, a tiszta szobába, és leült. Óvatosan nyitotta ki a skatulyát. Kivette a
csomóra kötött zsebkendőt. Kibogozta, és meglátta azt a pléh szívet, amit a
krasznodari fogolytáborban Rézinek készített. Egy hamarabb szabadult
fogolytársa elhozta a leánykérő levéllel együtt Solymárra. De elkésett vele.
Rézi már férjes asszony volt, szülei egy módos gazda sánta fiához
kényszerítették.
Kérges tenyerével
lágyan megsimogatta a pléh szívecskét, miközben patakokban folyt a könnye.
Egyszercsak
megszólalt a solymári templom lélekharangja.
