Szól a rádió

 

 

„A háború egyre szörnyebb lett. Azt hallottuk a rádióban, hogy sok németországi várost porig bombáztak. A szomszédunk, Wáwi nagypapája, gyakran hangosan hallgatta a rádiót, miközben az udvaron dolgozott. A kertünkben a hintán ültem, és hallgattam Hitler hangos, károgó beszédét. Gyerekként arra gondoltam, de jó lenne, ha abbahagyná! Rettenetesen zavart.“ – részlet Maria-Theresia Posovsky, azaz Rézi naplójából. A történet így folytatódik:

– Solymáron abban az időben nem volt tévé, újságot is csak a tanító úr meg a gyógyszerész járatott. A rádióadás Budapesten kívül nem volt fogható, ezért csak a fővárosi értelmiség, a tisztviselők és a kereskedők tudtak rádiót hallgatni. Amikor elindult a „Budapest kettő“ adása, már a vidékiek is kezdtek rádiózni. Szomszédban lakó barátnőm, Ritter Wáwi nagypapája egy budapesti bolhapiacon szert tett egy rossz, recsegő rádióra. Nekiállt, hogy megjavítsa. Addig-addig járt ki a piacra, amíg be nem szerzett minden hiányzó alkatrészt. Naphosszat bütykölte, javítgatta, míg egy napon hang jött a dobozból.

– Szól a rádió! – üvöltött a fészerből. – Gyertek, hallgassátok, szól a rádióm!

Ettől a naptól kezdve nem volt többé nyugtunk. Állandóan szólt a rádió. S mivel a nagypapa nagyothallott, meglehetős hangerővel. Így akarva-akaratlan az egész szomszédság hallotta a cigányzenét, a komolyzenét és napjában többször a híreket. 

Egyszer dühösen átkiabáltam Wáwinak:

– Kérd meg a nagypapádat, hogy halkítsa le a rádiót! Nem bírom Hitlernek ezt az erőszakos hangját! I wéed narisch! Megőrjít!

– Miért üvöltesz? Nem én vagyok süket, hanem a nagypapa! – kiabál vissza a barátnőm.

– Csinálj már valamit! – kérlelem.

Egyszer csak csend lett. Kis szünet után Wawi nagyapja torkaszakadtából üvölt:

– Mi történt a rádiómmal? Wawiii!

Nincs válasz. Wawi huncut mosollyal az arcán somfordál hozzám.

– Woz host kmocht? Mit csináltál? – kérdezem. Wáwi némajátékkal mutatja, hogyan húzta ki a rádió dugóját a konnektorból. Nagypapa haragja elől felmászunk a szederfára. Kis idő elteltével újra bömböl a rádió.A fáról nagymama csalogatott le minket.

– Kummc ró, i hob eing Hollunde kmocht! Gyertek le, sütöttem bodzát! Senki se tudott úgy sörtésztában megforgatott bodzát sütni, ahogy nagymama.

 1946-ban minket is, Wáwiékat is kitelepítettek. Schwäbisch Hallba kerültünk. Wáwiék mindössze néhány házra laktak tőlünk. Kezdetben senkinek sem volt itt rádiója. Az övékét Solymáron kellett hagyni. De a nagypapa nem nyugodott. A Kocher folyó partján, egy lebombázott ház romjai között talált egy öreg rádiót. Hetekig reparálta: detektorok, transzformátorok, elektroncsövek és egyéb furcsa nevű alkatrészek után járt. Ha rádióról volt szó, nem ismert fáradságot, így a siker sem maradt el.

 1956 októberében, egy hideg estén néhány solymárival együtt Ritterék konyhájában ültünk. A rádió szokás szerint szólt. Egyszerre nem akartunk hinni a fülünknek:

– Itt a Szabad Európa rádió. Budapesten kitört a forradalom!

Sírtunk, nevettünk, összeölelkeztünk. Hihetetlen boldogságot éreztünk.

– Hamarosan hazamehetünk! Megyünk haza! Vége a szenvedésnek!

Ettől kezdve Ritter nagypapa konyhája estéről estére megtelt bizakodó, mosolygó emberekkel, akik a Szabad Európa rádió híreiből merítettek reményt.

Néhány nappal később szüleim sírva jöttek haza Ritteréktől. Anyukám magához ölelt és azt mondta:

– Mie kheine ned Hám ké. Nem mehetünk haza. Bemondta a rádió: elbukott a forradalom!

John Péter János 3.b.

Locka Berci 3.b.

Rudas Abigél 3.b.

Sámpár Hanna 3.b.

Tóth Petra 3.b.

Ugrai Bence 5.a.

Vonyik Albert István 5.c.