A piros óra

 

Kislány voltam, talán hét-nyolc éves. A nagymamám már nem élt, így amikor a szüleim farsangkor vagy búcsúkor bálba mentek, a szomszédban lakó Schulz Pázl Schulz nénihez vittek át, hogy vigyázzon rám. Szerettem nála lenni, a kredencen levő piros óra megnyugtató ketyegése és Cirmi macska dorombolása nyugalmat árasztott. A Pázlinak mindig volt valami a köténye alá rejtve, hol egy fényesre suvickolt piros alma, egy finom körte, egy érett naspolya vagy egy darab krumplicukor. Szerettem a Pázlt. Nem úgy az utcánkban lakó gyerekek! Féltek tőle, ojgyi Hex, öreg boszorkának csúfolták. Volt is benne valami, mert a Pázl töpörödött, púpos hátú, alacsony termetű néni volt. Fogatlan száját ide-oda mozgatta, mintha rágna valamit, és nem tudná lenyelni, vagy mintha mondani szeretne valamit, csak nem jön ki hang a torkán. Ritkán szólt, nem volt az a beszédes fajta. Bottal járt, a bal lábára sántított, és mindkét keze remegett. Kopott fekete szoknyát, lyukas Fiettét kötényt és hozzá fekete Juppelt blúzt hordott, fején sötét kendő volt. Szépen felöltözve tavaly láttuk utoljára, a férje temetésén. Gyereket nem adott neki a Jóisten, magára maradt.

Amikor ez a piros óra este hetet mutatott, a Pázl kibotorkált az utcára, hogy a nap végeztével a háza előtti  földes járdát felsöpörje. Pontban hétkor, minden este. Mi, gyerekek, bandába verődve labdáztunk, golyóztunk vagy ugróiskolát játszottunk a Schulzékkal szemközti füves réten. Amint megláttuk a Pázlt, tudtuk, hogy hét óra van, itt a vacsoraidő, szaladtunk is haza, nehogy a szüleink megszidjanak bennünket.

Meleg nyári estéken olykor előfordult, hogy szüleink engedélyével zsíros kenyérrel vagy cukros kenyérrel a kezünkben újra a kis réten bandáztunk. Majszoltuk a kenyeret, és néztük a Pázlt. A nagykapu nyitva volt, így beláttunk az udvarra. A néni kínkeservesen vizet húzott a kútból, és beöntötte a kopott locsolókannába. A víz javarésze melléfolyt. Mialatt a kannát kicipelte az utcára, a víz ki-kiloccsant belőle. A kanna alján maradt vizet ide-oda fröcskölte, majd visszabotorkált az udvarra. Letette a kannát, és kezében az elkopott cirokseprűvel újra kicsoszogott az utcára. Most igazi harc kezdődött: bal kezével a botját fogta, jobb kezével a seprűt. Lendületet vett, kifordult balra, és ahogy a seprű földet ért, jobbra húzta, cirádás-remegős mintákat rajzolva a porba. A seprűvel óvatosan kellett bánnia, nehogy a lendülettől oldalra essék. A szomszéd gyerekek nevettek rajta, én aggódva figyeltem.Többször felajánlottam neki, hogy segítek, de ő mindig visszautasította: tu pist lieb, owe i muaz woz tun! Kedves vagy, de kell valamit csinálnom! Szorgalmas, dolgos asszony volt, valamikor több hold földet műveltek a férjével, és öreg kora ellenére sem tudott egy helyben ülni. Nem értettük, miért csinálja minden este ezt a haszontalan munkát, az a pár csepp víz azonnal felszáradt, és a földes járda továbbra is poros maradt.

Egyik este ültünk a kis réten. Az utcában csak Ildiéknek volt tévéje. Elkezdte mesélni a Tenkes kapitány sorozat legutóbbi kalandját. Szájtátva hallgattuk. Közben beesteledett, nyolc óra is elmúlt. Anyukám hívó szava zökkentett vissza a valóságba. Már az ágyamban feküdtem, és az esti imát is elmondtam  „Bevor ich mich zur Ruh begeb, zu Dir o Gott mein Herz ich heb”, amikor eszembe jutott, hogy ma este nem láttuk Schulz Pázlit söpörni. Csak nem történt vele valami? Talán elesett, és nem tud felállni, vagy beesett a kútba?  Az is lehet, hogy leesett a pincelépcsőn, segítségért kiabál, és senki se hallja? Nem tudtam elaludni. Anyukám megígérte, hogy átmegy, és megnézi. Nyugodjak meg, minden rendben lesz. Hunyjam le a szemem, az őrzőangyalkám mindenre ügyel. Így is tettem, és csakhamar elaludtam.

Másnap reggel kiderült, hogy a piros óra megállt. Így maradt el az esti utcasöprés. A Pázl másnap a Templom téri vegyesboltban vett egy új, ezüst színű orosz órát. Nem szerettem ezt az órát. Erőszakos, hangos ketyegése betöltötte a kis konyhát, bekúszott a középső szobába, sőt, még a Fédri Stummban, a tiszta szobában is hallani lehetett.

Sok-sok évvel később a Pázl örökösei kipakolták a házat. A lim-lomok között megláttam a piros órát. Elkértem. Letörölgettem a port róla, közben hallani véltem csendes, meghitt ketyegését, Cirmi cica dorombolását, és látni véltem Schulz nénit, ahogy felém nyújt egy almát, vagy nagy kedvencemet, a krumplicukrot. És azt is láttam, ahogy pontban hétkor nyílik a kapu, és a Pázl locsolókannával a kezében kilép a poros járdára.

 

Hajdú Emese 7. osztály

Várnay Bodza 7. osztály

Krikler András 5.a.

Ritter Nóra 5.a.

Temaj Butrint 3. osztály

Gellért-Simonyi Zsombor 5. osztály