Rokonlátogatók
Beszélgetés a Svábházban 2019. június 13.-án
A hőség ellenére kedves kis társaság gyűlt össze tegnap este a Svábházban azzal a céllal, hogy felelevenítsük a Németországba kitelepített hazalátogató rokonokkal kapcsolatos élményeinket, egykori németországi utazásainkat.
Emlékszem, milyen érzés volt kilenc-tízéves kislányként életemben először autóba ülni, tizenévesként német unokanővérem levetett farmernadrágjában feszíteni, az első igazi csokoládéra, a marcipánnal töltött Ritter csokira, életem első banánjára, a Lux és Fa szappan illatára, a Wringley rágógumi ízére, és arra, hogy íztelenül napokig rágtuk, mert sajnáltuk volna kiköpni...
A hatvanas évekbeli tinédzserek orkán kabátról, nylon harisnyáról, mini szoknyáról és trapéz farmerről álmodoztak. Ezen álmok valóra váltói a hazalátogató kitelepített rokonok voltak. Boldog hatvanas évek!
Nyáron vártuk a rokonokat, akiket mi, gyerekek, életünkben először láttunk. Szüleink egész évben arra spóroltak, hogy a rokonokat kitűnő vendéglátásban részesítsék. Volt ám nagy trakta! Ilyenkor az asztalra kerültek a Kádár-korszak gurmé termékei: pult alól a híres Pick téliszalámi, az Egri Bikavér, a Tokaji aszú, a császárkörte likőr és az orosz pezsgő. Mi, gyerekek, nemcsak az ajándékok reményében vártuk a rokonokat, hanem ekkor számunkra is eljött a földi kánaán. A finom falatokból nekünk is jutott. A rokonokkal Budapestre is beutaztunk: akkor jártam először a Margitszigeten, a Gellért fürdőben és az Országházban, és életemben először láttam a Balatont. Szüleink erejükön felül igyekeztek jó vendéglátók lenni, és gazdagon meg is ajándékozták a rokonokat.
Ide kívánkozik egy családi történet. Az egyik unokabátyám, 26 éves fiatalember, 1968-ban járt először Solymáron. Szüleimtől egy akkor igen divatos férfi arany pecsétgyűrűt kapott ajándékba. A gyűrű kissé nagy volt az ujjára. A húsvéti locsolóbálból hazajövet észrevette, hogy elveszett a gyűrű. Másnap az egész család a Művelődési ház nagytermében kereste a gyűrűt, mindhiába. Apám kiadta a parancsot anyukámnak, hogy vegyen egy mérettel kisebb újabb gyűrűt. A fiú tiltakozott, de apám hajthatatlan maradt. A két gyűrű ára akkoriban apám több havi fizetésének felelt meg. Negyven év elteltével unokabátyámnál vendégeskedtem. Kinyit egy fiókot, ott látom a pecsétgyűrűt. Hányszor volt az ujjadon, kérdezem. Egyszer sem, válaszolja. Mindig féltem, hogy újra elhagyom. Szomorúan egymásra néztünk, és elmosolyodtunk.
A Svábházban összegyűltekkel felidéztünk egyéb emlékeket is: a német rokonok ki- és bejelentkezési kötelezettségét, a kötelező valutabeváltást, a határon átélt atrocitásokat és a hatalom packázását.
Beszélgettünk
arról is, hogy mit vittünk ajándékba, amikor mi utaztunk az NSZK-ba
rokonlátogatóba? A szokásos italokon kívül diót, piros paprikát, kézimunkát.
Anyukám egész évben kézimunkázott: asztalterítőket, díszpárnákat varrt ki és
horgolt. Sárgabarack lekvárt is vittünk, mert Németországban nem olyan ízletes
a sárgabarack, így a lekvár is inkább cukor mint barack ízű.
Amikor
megérkeztünk a rokonokhoz, jelentkeztünk a Polgármesteri Hivatalban. Ez nem
volt kötelező, és nem lett semmiféle itthoni következménye, hiszen nem került
bejegyzés vagy pecsét az útlevélbe. De kaptunk „Begrüßungsgeld”-et, „köszöntő pénzt”.
Az NSZK kormánya a határain kívül rekedt német kisebbség felé nagyvonalú
gesztust tett: a rokonlátogatóba érkezettek feljenként 15 márka költőpénzt
kaphattak.
Mit
vásároltunk?
A
szocialista Magyarországon silány minőségű volt a ruha, és gyér volt a
választék. Ezért főleg ruhaneműt vásároltunk. Élveztük a „Sommerschlussverkauf”
kínálatát: a ruhának való divatos jersey anyagot, farmert, nylon inget,
nadrágokat, blúzokat, kötényruhát, kabátokat. Örültünk a rokonok „levetett”
ruháinak is. Én sokáig unokanővérem kinőtt farmerdzsekijét, nadrágját és szoknyáit
hordtam nagy büszkén!
Szüleink
Németországban vásárolták az első hűtőládát.
Tömegével
érkeztek a 70-es 80-as években adómentesen a használt traktorok Solymárra. Ezekkel a traktorokkal szállították az
építőanyagokat és a gépeket a solymári kőművesek, asztalosok, ácsok. Akinek
földje volt, az a traktorra szerelhető ekével, boronával szántott és vetett.
Ismert női traktoros volt Cservenyi Lizi néni és Dalos néni.
Megjelentek
az első KONZUMEX-es autók. A német rokonok valutában befizethettek autóra, amit
3 év várakozás helyett 3 hónap alatt megkapott a szerencsés magyarországi rokon,
és még a színét is megválaszthatta! A mesteremberek modern szerszámokat és
gépeket vásároltak: betonkeverő gépeket, vakoló gépeket.
Az itthon
maradottak érzelmi támaszt nyújtottak az elűzötteknek, ők pedig, ahogy jobban
ment nekik, igyekeztek a vasfüggöny mögött rekedt családtagjaikat anyagilag
segíteni. Így tudtak a magyarországi sváb falvak a szocialista érában is
fejlődni.
Köszönet
mindazoknak, akik megosztották ezen az estén gyermek- és ifjúkori élményeiket. Külön
köszönet Elisch Erzsikének, aki a 70-es 80-as évek fotói segítségével
visszaidézte gyerekkorunkat.
A képen a Judt lányok láthatók, akik közül Magdát, Katalint és Rozáliát kitelepítettek. Balról Keiner Jakabné sz.:Judt
Magdolna (KT) Draxler Ferencné sz.:Judt Borbála,
Klupik Józsefné sz.:Judt Katalin (KT) Schreiber Józsefné sz.: Judt Rozália (KT)
Urányi Péterné sz.: Judt Erzsébet.Megjegyzés: KT-kitelepített
