Ezen a májusi
hajnalon is sokan várakoztak a solymári vasútállomáson az első vonatra.
Az ég
pereme a Rozália téglagyár felett már meghasadt. A pirkadatban az asszony a
vasútállomás felé vezető úton megszaporázta lépteit. Már hallotta a vörösvári
tavak felől a vonat füttyét. Piacozni mindig a Széll Kálmán térre járnak, ahova
férje lovaskocsival viszi be. De Misi, a lovuk, tegnap lesántult, ezért az ura
nem merte befogni.
- Most az egyszer
menj az óbudai piacra – javasolta a férje.
- Vonattal? Még
sohasem utaztam vonaton.
Két kosarat
cipelt, a nehezebbik a hátán, a könnyebbik a melle előtt nagy kendővel a hátsóhoz
kötve. Induláskor a férje segített felemelni és a hátára kötni a kosarakat.
- Vigyél kevesebbet!
- Kevesebbet? És
akkor mi lesz a sok cseresznyével? Most kell eladni, nem akkor, amikor már
kukacos! Méghogy vigyek kevesebbet, akkor miből vennénk scheini Stauff, szép anyagot a lányunk kelengyéjéhez? Meg kismalacokat,
hogy legyen télire Schmojc meg Prodwurst, zsír és kolbász? – eképp dohogott
magában.
A vasútállomás órája fél hatot mutatott. Ha
minden jól megy, akkor piacnyitásra be is ér Óbudára, és még jó helyet is
kaphat. A sűrű,
koromfekete füstöt pöfékelő mozdony bekúszott az állomásra. Valahogy nem tetszett neki ez a hatalmas,
fekete füstöt okádó vasszerkezet. Az óbudai gyárakba
igyekvő álmos férfiak felkapaszkodtak, gyorsan helyet kerestek, hogy egy kicsit
még szundikálhassanak. Ő is felszállt a vonatra, nyugtalanul szemlélve a
tömeget, amely besodorta az ülések közötti folyosóra.
Nehéz kosaraival próbált
egyensúlyozni, de a vonat ide-oda rángatta.
- Néni, tessék leülni – kínálta hellyel egy
fiatalember.
- I hob ká Zeit mir zem leülni. I muaz mi
tumüny! Nem ülhetek le, mert nagyon sietek!
Köszönet a fotóért, amelyet Milbich Tamás a www.szepsolymar.hu oldalról
bocsátott rendelkezésünkre.
A képen Herr Mátyásné, Milbich Mária látható
bocsátott rendelkezésünkre.
A képen Herr Mátyásné, Milbich Mária látható
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése