2020. november 10., kedd

Vukica

 

Vukica zágrábi horvát családból származik. 32 éves, angolt tanít egy bosnyák kisvárosban, Zavidovićiben. Édesapja az épülő helyi papírgyár igazgatója. Férje, aki szintén horvát származású, a papírgyárban mérnök. Négy éves kisfia Iván. Egy tízemeletes panelházban laknak, mint legtöbben a gyárból.

A város, ahogy Jugoszláviában ez megszokott, soknemzetiségű. Szerbek, horvátok, bosnyákok élnek békésen egymás mellett. Vukica szomszédai bosnyákok, az autószerelőjük szerb, a zöldséges horvát. A diákjai etnikai hovatartozása is sokszínű, de ez nem érdekel senkit.

1991 őszén, amint a tanítás befejeztével az autójához ér, elakad a lélegzete. A kocsi poros szélvédőjére valaki ezt írta: „horvát kurva, takarodj!“ Másnap a lakásuk bejárati ajtaján pocskondiázó cédula díszlik: „horvát fasiszta“. Azután az ajtajuk elé szemetet öntenek. Néhány nappal később éjjel kiszúrják az autója kerekeit, és betörik az ablakait. A házuk előtti játszótéren azok a szomszéd anyukák, akikkel idáig együtt töltötték a délutánokat, egyszerre nem állnak szóba vele, sőt, megtiltják a gyereküknek, hogy Ivánkával játsszanak.

 Mi történt?

A Szovjetúnió felbomlásával a kommunista eszmerendszer szertefoszlott. A Tito által erőltetett egységesítés eltakarta, de nem oldotta meg a nemzetiségi ellentéteket. Jugoszláviában létrejöttek a különféle nemzetiségi médiumok, és egymás ellen lázították az embereket. Egyre többen voltak, akik tettekben is kifejezték gyűlöletüket. Így fordult meg Vukicával is a világ.

Elbocsátották nyelvtanári állásából. A férjét behívták a horvát hadseregbe. Édesapját eltávolították a gyárból, és később, kora ellenére, őt is besorozták. Ivánnal magára maradt.

A városon kívül a hegyekben volt egy hétvégi faházuk. Édesapja tanácsára kisfiával odamenekültek. Eleinte horvát barátaik - akiknek még volt autójuk - ellátták őket élelmiszerrel, de látogatásuk egyre ritkábbá vált. Végül elmaradoztak. A faház éléskamrájának polcain rengeteg üveg lekvár volt, így szinte ez lett egyetlen táplálékuk. Ennek a reménytelen helyzetnek úgy lett vége, hogy édesapja az éj leple alatt egy katonai teherautóval kimenekítette őket Boszniából a horvátok ellenőrizte területre, és onnan Németországba. Egy alapítvány segítségével kerültek hozzánk, Frankfurtba. Így ismertem meg a történetét.

Néhány, nálunk töltött hónap után egy este én vettem föl a telefont. A számomra érthetetlen beszédből csak a Vukica szót hallottam ki, így odanyújtottam neki a telefont. Csodálkozó arckifejezése elsápadt, majd örömre változott: a férje hívta telefonon! Az asszony mindkét kezével szorította a kagylót, sírt és nevetett egyszerre, az izgalom nagy kerek lángrózsákat rajzolt az arcára. A kisfiú sikítozott, és türelmetlenül ágaskodott, hogy elérje a kagylót.

- Otac, moj otac! Az apukám! – kiabálta. Amikor Vukica letette a kagylót, maga elé meredt, és ennyit mondott:

- Boszniába, a lakásunkba nem mehetünk vissza, csak Zágrábba, a nagynénihez. Nem hittem volna, hogy egy autófirkának ilyen következményei lehetnek.


Iván és Vukica

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése