2020. 03. 23.
Az utóbbi években
sok idős emberrel beszélgettem, akik legféltettebb titkaikat,
az emlékezetük
mélyére rejtett családi tragédiákat, boldog pillanataikat és
elhallgatott
vágyaikat osztották meg velem. Ezek a történetek a nehéz időkben
emberségről,
példamutatásról, bátorságról és hitről adnak tanúbizonyságot.
A rózsafüzér
1946. április
23-án rájuk is sor került. Egész éjszaka csomagoltak, mert rajta
voltak a
holnap kitelepítendők listáján. Svábul beszéltek, de azt, hogy
„KI-TE-LE-PÍ-TÉS”, magyarul mondták. Ez a szó eddig ismeretlen volt
a
szókincsükben. „Hova visznek bennünket? Mi nem csináltunk semmit!
Nem ártottunk
senkinek! Magyar katona voltam!” – hangzott innen is, onnan is.
Híre járt a
faluban, hogy Szibériába viszik őket, vagy munkatáborba.
Senki sem tudott
bizonyosat.
Az apa a távozás
véglegességét nem akarta tudomásul venni. Ennek ellenére
egész éjszaka
csomagolt: kézi szerszámokat, spárgát, egy köteg drótot tett egy zsákba.
A felesége
a konyhai felszerelésen kívül zsírt, szalonnát, lisztet, kenyeret tett a
batyuba.
A két kislány egy-egy faládát kapott, abba pakolták holmijukat. A ruhák
után a
legfontosabb az imakönyv, benne a solymári templom szentképével, a
rózsafüzér
és az első áldozáskor kapott mirtuszkoszorúcska.
Amikor elindult a
vonat, nyolcvanan vagy talán százan is, kicsi-nagy, fiatal-öreg,
férfi-nő összezárva
ültek a vagon padlóján. A gyerekek sírtak, az idősek némán
törölgették
könnyüket, a fiatalok szemében rémület tükröződött,
a férfiak
meg arcukat földre szegezve gyötrődtek: vajon mit hoz a jövő?
Ekkor valaki
elővette a rózsafüzérét, és elkezdte imádkozni, „Hiszek egy Istenben….”.
Lassanként minden asszony elővette a sajátját, a kislányok is kihalászták a
ládájukból
a magukét. A monoton ima hangja lassan megnyugtatta a sírókat,
elűzte a szemekből
a félelmet, és a férfiak tekintetét felemelte. Mire másfél
óra elteltével a záró
keresztvetéshez értek, remény csillant a szemekben.
Együtt vagyunk, egészségesek
vagyunk, nem félünk a munkától, hittel
élünk, és minden jóra fog fordulni!
Ezt a történetet
72 évvel később, 2018-ban mesélte el nekem Khadi, az egyik egykori kislány.
Iskolás gyerekek
jöttek a Svábházba. Van ott egy faláda, olyan tárgyakkal, amiket
annak idején
Khadi vihetett magával. Az imakönyvet még néhányan felismerték,
de a rózsafüzérnél
megakadtak. Jöttek a találgatások, mi lehet ez? Nyaklánc? Fejdísz?
A rózsafüzért
senki sem ismerte. Mire jó ez? Hogyan használják? Néma csend.
Erre elmeséltem
nekik a fenti történetet.
A tágra nyílt
gyermekszemekből kiolvasható volt, hogy mindent megértettek.
Néhány hete
elképzelni se tudtuk, hogy megszokott életünk egy vírus miatt kibillenhet a kerékvágásból.
Ha reménytelenné válik a helyzetünk, mi miből fogunk erőt meríteni?
"Magammal vinném" fotópályázatra nyújtott be
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése