„A háború egyre szörnyebb lett. Azt hallottuk a rádióban,
hogy sok németországi várost porig bombáztak. A szomszédunk, Wáwi nagypapája,
gyakran hangosan hallgatta a rádiót, miközben az udvaron dolgozott. A kertünkben
a hintán ültem, és hallgattam Hitler hangos, károgó beszédét. Gyerekként arra
gondoltam, de jó lenne, ha abbahagyná! Rettenetesen zavart.“ – részlet
Maria-Theresia Posovsky, azaz Rézi naplójából. A történet így folytatódik:
– Solymáron abban az időben nem volt tévé, újságot is csak a
tanító úr meg a gyógyszerész járatott. A rádióadás Budapesten kívül nem volt
fogható, ezért csak a fővárosi értelmiség, a tisztviselők és a kereskedők tudtak
rádiót hallgatni. Amikor elindult a „Budapest kettő“ adása, már a vidékiek is
kezdtek rádiózni. Szomszédban lakó barátnőm, Ritter Wáwi nagypapája egy
budapesti bolhapiacon szert tett egy rossz, recsegő rádióra. Nekiállt, hogy
megjavítsa. Addig-addig járt ki a piacra, amíg be nem szerzett minden hiányzó alkatrészt.
Naphosszat bütykölte, javítgatta, míg egy napon hang jött a dobozból.
– Szól a rádió! – üvöltött a fészerből. – Gyertek,
hallgassátok, szól a rádióm!
Ettől a naptól kezdve nem volt többé nyugtunk. Állandóan
szólt a rádió. S mivel a nagypapa nagyothallott, meglehetős hangerővel. Így
akarva-akaratlan az egész szomszédság hallotta a cigányzenét, a komolyzenét és napjában
többször a híreket.
Egyszer dühösen
átkiabáltam Wáwinak:
– Kérd meg
a nagypapádat, hogy halkítsa le a rádiót! Nem bírom Hitlernek ezt az erőszakos
hangját! I wéed narisch! Megőrjít!
– Miért
üvöltesz? Nem én vagyok süket, hanem a nagypapa! – kiabál vissza a barátnőm.
– Csinálj
már valamit! – kérlelem.
Egyszer csak csend lett. Kis szünet
után Wawi nagyapja torkaszakadtából
üvölt:
– Mi
történt a rádiómmal? Wawiii!
Nincs válasz. Wawi huncut mosollyal az
arcán somfordál hozzám.
– Woz host kmocht? Mit csináltál? – kérdezem. Wáwi némajátékkal mutatja,
hogyan húzta ki a rádió dugóját a konnektorból. Nagypapa haragja elől
felmászunk a szederfára. Kis idő elteltével újra bömböl a rádió.A fáról nagymama csalogatott le minket.
– Kummc ró, i hob eing Hollunde kmocht!
Gyertek le, sütöttem bodzát! Senki se tudott úgy sörtésztában
megforgatott bodzát sütni, ahogy nagymama.
1946-ban minket is, Wáwiékat is
kitelepítettek. Schwäbisch Hallba kerültünk. Wáwiék mindössze néhány házra laktak
tőlünk. Kezdetben senkinek sem volt itt rádiója. Az övékét Solymáron kellett
hagyni. De a nagypapa nem nyugodott. A Kocher folyó partján, egy lebombázott
ház romjai között talált egy öreg rádiót. Hetekig reparálta: detektorok,
transzformátorok, elektroncsövek és egyéb furcsa nevű alkatrészek után járt. Ha
rádióról volt szó, nem ismert fáradságot, így a siker sem maradt el.
1956 októberében, egy hideg estén
néhány solymárival együtt Ritterék konyhájában ültünk. A rádió szokás szerint
szólt. Egyszerre nem akartunk hinni a fülünknek:
– Itt a Szabad
Európa rádió. Budapesten kitört a forradalom!
Sírtunk, nevettünk, összeölelkeztünk.
Hihetetlen boldogságot éreztünk.
– Hamarosan
hazamehetünk! Megyünk haza! Vége a szenvedésnek!
Ettől kezdve Ritter nagypapa konyhája
estéről estére megtelt bizakodó, mosolygó emberekkel, akik a Szabad Európa
rádió híreiből merítettek reményt.
Néhány nappal később szüleim sírva
jöttek haza Ritteréktől. Anyukám magához ölelt és azt mondta:
– Mie kheine
ned Hám ké. Nem mehetünk haza. Bemondta a rádió: elbukott a forradalom!
 |
John Péter János 3.b.
|
 |
Locka Berci 3.b.
|
 |
Rudas Abigél 3.b.
|
 |
Sámpár Hanna 3.b.
|
 |
Tóth Petra 3.b.
|
 |
Ugrai Bence 5.a.
|
 |
| Vonyik Albert István 5.c. |
