Zengjen az ének!

A gyerek színjátszók, azaz a KisKompanei tagjai a nyári táborban minden nap énekelnek egy órát. Solymári népdalokból, hála Kelemen Istvánné Hansághy Margit (Gréti néni) zenepedagógusnak, hatalmas választék van. Ezen kívül magyar népdalokat is énekelünk. Nap mint nap megéljük, hogy mennyire felszabadultan és szívesen énekelnek a gyerekek. A kreatív feladatokat különösen szeretik: ugyanazt a dalt reppelve, szegedi tájszólásban, cigány ritmusban vagy az operákhoz hasonló énektechnikával adják elő. Bátran használják a dobokat, csengettyűket, csörgőket, élvezik a közös zenélést, nevet és csillog a szemük.

Majd amikor kamaszodnak, elmúlik a lelkesedés, jönnek a kifogások: nincs hallásom, kappan hangom van, hamisan énekelek, nincs ritmusérzékem – mondják, és elhal a dal.

Amikor Gréti néni fiatal pedagógusként 1941-ben Solymárra érkezett, felfigyelt a számára eddig ismeretlen tájszólásra, a sváb nyelvre. Akkori osztályaiba népviseletben jártak a kislányok. Zengő énekhangjuk elbűvölte a tanárnőt. A dalokat, amelyeket nagyszüleiktől, szüleiktől örököltek, emlékezetből, teljes szívvel és tisztán énekelték. Mivel az éneklés része volt napjaiknak, így fiatalon, hallás után tanulták meg őket. Énekeltek toll- és kukoricafosztáskor, szövéskor, varráskor, a bálokon és a vasár- és ünnepnapi délutáni utcai séták alkalmával is.

1994-ben jelent meg Gréti néni „Egy német nemzetiségi falu, Solymár zenei kincsei“ című népdalgyűjteménye. Ennek a megközelítően 400 dalt tartalmazó könyvnek az előszavában a következőket írja: „boldog vagyok, hogy sikerült a solymári emberek értékes kulturális örökségét, a dalkincsüket megőrizni“.

Néhány hónapja meglátogattam a 90 éves Rici nénit. Nehezen mozog, fáj a lába, de az emlékezete tökéletes. Bölcs mondatai dolgos életének esszenciái. Nemigen köti le már semmi. Tévét, rádiót nem néz, nem hallgat. Olvasni se tud, mert fáj a szeme, telefonálni meg nem szeret. Nap közben tesz-vesz, elmegy az idő. De jön az este!

- Mit tetszik este csinálni? – érdeklődöm. Énekelek! - hallom a határozott választ.

- Mit csinál? – nem akarok hinni a fülemnek. Megismétli.

- Énekelek. Négy órakor beülök az ágyba, és nyolcig énekelek. Ha szomorú vagyok, elmúlik a bánatom, ha jó a kedvem, néhány óra elteltével még jobb lesz.

- Mit énekel? - érdeklődöm.

- Solymári sváb dalokat. Még nem számoltam meg, de kétszáz éneket biztosan tudok fejből – mondja, és büszkén rám mosolyog.

A Rici nénitől hazafelé vezető úton elgondolkoztam, hogy milyen szerencsések vagyunk mi, solymáriak, mennyi szép, helyi gyűjtésű dalunk van! És a magyar népdalkincs is milyen gazdag! Azon is eltöprengtem, hogyha nekem kellene az időt múlatni, hány éneket tudnék fejből? Sváb énekből talán tizet? Magyar népdalból huszat? Bár a nyári tábor résztvevői már kamaszodnak, mégis elhatároztam, hogy a várható fanyalgások ellenére idén is lesz a táborban daloskönyv. Minden nap fogunk énekelni! Minden nap meg fogunk tanulni egy új dalt, mert soha nem lehet tudni…