A vonaton

Ezen a májusi hajnalon is sokan várakoztak a solymári vasútállomáson az első vonatra. 

Az ég pereme a Rozália téglagyár felett már meghasadt. A pirkadatban az asszony a vasútállomás felé vezető úton megszaporázta lépteit. Már hallotta a vörösvári tavak felől a vonat füttyét. Piacozni mindig a Széll Kálmán térre járnak, ahova férje lovaskocsival viszi be. De Misi, a lovuk, tegnap lesántult, ezért az ura nem merte befogni.

- Most az egyszer menj az óbudai piacra – javasolta a férje.

- Vonattal? Még sohasem utaztam vonaton.

Két kosarat cipelt, a nehezebbik a hátán, a könnyebbik a melle előtt nagy kendővel a hátsóhoz kötve. Induláskor a férje segített felemelni és a hátára kötni a kosarakat.

- Vigyél kevesebbet!

- Kevesebbet? És akkor mi lesz a sok cseresznyével? Most kell eladni, nem akkor, amikor már kukacos! Méghogy vigyek kevesebbet, akkor miből vennénk scheini Stauff,  szép anyagot a lányunk kelengyéjéhez? Meg kismalacokat, hogy legyen télire Schmojc meg Prodwurst, zsír és kolbász? – eképp dohogott magában.

A vasútállomás órája fél hatot mutatott. Ha minden jól megy, akkor piacnyitásra be is ér Óbudára, és még jó helyet is kaphat. A sűrű, koromfekete füstöt pöfékelő mozdony bekúszott az állomásra. Valahogy nem tetszett neki ez a hatalmas, fekete füstöt okádó vasszerkezet. Az óbudai gyárakba igyekvő álmos férfiak felkapaszkodtak, gyorsan helyet kerestek, hogy egy kicsit még szundikálhassanak. Ő is felszállt a vonatra, nyugtalanul szemlélve a tömeget, amely besodorta az ülések közötti folyosóra. 

Nehéz kosaraival próbált egyensúlyozni, de a vonat ide-oda rángatta.

- Néni, tessék leülni – kínálta hellyel egy fiatalember.

- I hob ká Zeit mir zem leülni. I muaz mi tumüny! Nem ülhetek le, mert nagyon sietek!

Köszönet a fotóért, amelyet Milbich Tamás a www.szepsolymar.hu oldalról
bocsátott rendelkezésünkre.
A képen Herr Mátyásné, Milbich Mária látható