A gyűrű

Apukám szorgalmas, dolgos ember volt. Nehéz fizikai munkát végzett: egyik házat építette a másik után. Kikapcsolódásként a szőlőbe járt kapálni, metszeni, mert a bort ő is nagyon szerette. Soha nem volt szabadságon.

Hellebrandt nagypapa a pilisvörösvári bányában dolgozott. Négy fia volt. 1946-ban ők is felkerültek a kitelepítendők listájára. Mivel bányászokra továbbra is szükség volt, ezért nagypapa, a felesége, valamint kiskorú fia - az édesapám – az utolsó pillanatban mentességet kapott. Három felnőtt fiát viszont kitelepítették Németországba. Nagymama különleges engedéllyel 1958-ban meglátogathatta őket, de nagypapa 1965-ben úgy halt meg, hogy soha többé nem látta az övéit.

1968 nyarán szegényes udvarunkba begördül egy piros VW bogár. Németországi unokatestvéreim, a 21 éves Misi és a 18 éves Bernát szállnak ki belőle. Levi Strauss farmert és napszemüveget viselnek, az ingük zsebéből kilóg a piros címkés Marlboro, és rágógumiznak. Az autórádióból a Beatles Ob-La-Di, Ob-La-Da száma szól. Bátyámmal leesett az állunk, ilyet csak amerikai filmekben láttunk. Bámultuk a szuper autót, a fiúk klassz szerkóját. Emlékszem különös illatukra, amit egymás között „Németország-szagnak” neveztünk.

Apukám nem volt sírós ember, de kitelepített – és Németországban halálos balesetet szenvedett - bátyja fiait ölelve patakokban folyt a könnye. Most látta őket először, hiszen a fiúk már Németországban születtek.

Két hétig vendégeskedtek nálunk. Apu – életében először és utoljára  – kivett néhány nap szabadságot, hogy unokaöccseivel lehessen. Anyu reggeltől estig a fiúkat kényeztette. Ilyen dínom-dánom, eszem-iszom sosem volt takarékos családunkban. Téliszalámi! Császárkörte likör! Tokaji Aszú! Mi, gyerekek, nem értettük, mi ütött az egyébként nagyon beosztóan élő szüleinkbe. Apukám körbevitte a fiúkat a faluban, végiglátogatták a rokonságot, és persze betértek a kocsmába is.

– Mihály bátyám fiai! – büszkélkedett velük. A férfiak barátságosan ölelgették őket, meghívták egy-egy italra, kérdezték a családjukról, és anekdotákat meséltek apjukról.

Lassanként eltelt a két hét. Apu nagyon összebarátkozott Misivel. Benne látta a kiszakított rokonság leendő családfőjét. Fontolgathatta néhány napig, hogyan fejezze ezt ki, majd így szólt a feleségéhez:

- Wawi, menj be a városba, és vegyél Misinek egy arany pecsétgyűrűt!

Nem akartunk hinni a fülünknek. Apám több havi fizetésébe került egy aranygyűrű.

Szüleim a két fiút a szombati sváb bálba is magukkal vitték.  Misi felhúzta a gyűrűt, bár az kissé lötyögött az ujján. A lányok, az asszonyok örömmel vitték táncba a két jóképű fiatalembert. Hajnalig ment a mulatozás, az éneklés.

Misi csak másnap vette észre, hogy a gyűrű eltűnt az ujjáról. Az egész család rohant a kultúrházba, és négykézláb kereste a gyűrűt - mindhiába. A hangulat feszült volt, unokabátyám romokban. A kétségbeesett csöndet apukám hangja törte meg:

- Wawi, holnap bemész a városba, és veszel egy új gyűrűt!

Szegény Misi hiába tiltakozott, apám hajthatatlan maradt.

Negyven évvel később Misinél vendégeskedtem Schwäbisch Hallban. Szóba került a gyűrű.

- Emlékszel, ahogy kerestük? – kérdeztem.

- Azt életem végéig nem fogom elfelejteni! – válaszolta, és kihúzott egy fiókot. Ott ragyogott eredeti fényében az arany pecsétgyűrű.

- Ez az?

- Ez. Soha többé nem mertem felvenni.

 

Misi és Bernát 1968-ban (b-j)