Az abrosz

Az utcánk végében, egy takaros, szép, tornácos svábházban lakott a Ritter család. 1946-ban őket is kitelepítették. Helyükre két család érkezett Budapestről. Az egyik értelmiségi család volt, a másik meg arisztokrata, akiket budafoki villájukból száműztek Solymárra. A házban mindkét családnak egy-egy szoba és konyha jutott.

Szűkké vált életterük, megváltozott körülményeik, megalázott emberi mivoltuk ellénére emelt fővel, panasz nélkül viselték a megpróbáltatásokat. Az állandó rendőri zaklatások, ellenőrzések dacára megőrizték hitüket, és nem törődve a tiltással, templomba is jártak.

Emlékszem, amikor a hajnali rorátékról kijöttünk a templomból, szüleim és az utcában lakó felnőttek a templomkapu előtt megálltak - mintha beszélgetnének –, hogy a sorfal mögött új szomszédaink észrevétlenül kisurranhassanak.

A volt Ritter kertben rengeteg sárgabarackfa állt.

- Le kellene szedni a sárgabarackot! – javasolta az asszonyoknak Ringlerné, a szomszéd.

- Igen, igen, de mit csináljunk ennyi barackkal?

- Egy részét el lehetne adni a Széna-téri piacon, a többiből lekvárt főzhetnének.

- De mi nem hagyhatjuk el Solymárt!

- Na, majd akkor én segítek. Néhány nap alatt leszedték az összes barackot, Lizi néni eladta a piacon, továbbá megtanította az egyébként latin-francia szakos középiskolai tanárnőt (aki mellékesen a szegedi egyetemen József Attila évfolyamtársa volt) lekvárt főzni.

Gyerekként nagyon szerettem ezeknél az új szomszédainknál vendégeskedni. Megragadott az úri módon berendezett szobájuk, a biedermeier komód, az ónémet tálaló, a csiszolt velencei tükör. Ez előtt illegettem-billegettem és mórikáltam magam, mosolyt csalva a háziak arcára. Elragadtatva néztem a falakat díszítő vidám hangulatú, színes tájképeket. Később tudtam csak meg, hogy ezek Paál László és Mednyánszky László festményei.

Többször marasztaltak vacsorára. A hatalmas étkezőasztalon hétköznap is zsolnai tányérokkal és ezüst evőeszközökkel terítettek. A csiszolt gyümölcskosárban gyümölcsök, a tányér mellett monogrammos ezüst szalvétagyűrűben textil szalvéta, az asztalon damaszt terítő.

Egy alkalommal nagy volt az izgalom, régi barátokat hívtak vendégségbe Budapestről. Ringler néni is segített a háziasszonynak az előkészületben.

- Ringlerné, kérem, legyen olyan kedves, és terítse azt az abroszt az asztalra! - mutatott az asszony a család egyetlen megmaradt damaszt abroszára.

Lizi néni fanyalogva nézegette a vörösboros terítőt.

- Én inkább a viaszosvászon abroszt tenném fel. Az legalább nem pecsétes!

- Kedveském, ezek kimoshatatlan foltok. Pecsétesnek ugyan pecsétes az abrosz, de damaszt!