A Szirmai család 1944 karácsonyán
Egy félreértett szó, egy hirtelen előkerült tárgy, vagy egy családi
fénykép felbukkanása
olykor gyökerestül megváltoztat emberi sorsokat.
Mindez a véletlen műve, vagy sorsszerű? Ki tudja?
Talán ez solymári történet választ ad ezekre a kérdésekre.
https://youtu.be/JYEKHk2MJ5s
Vukica történetére reagálva valaki azt mondta, érti az üzenetet, de manapság itt, Magyarországon, az ilyesmi elképzelhetetlen.
Elképzelhetetlen?
Csinos ismerősöm egy Solymár közeli üzemben dolgozik. Nem nézné ki belőle az ember, hogy szép háza, férje és két gyereke van. Németül és angolul is beszél, és akkor is dolgozik, amikor a többiek dohányoznak, kávéznak és pletykálkodnak. Az azért fokozatosan kiderül, hogy az egyik munkatársa Erdélyből áttelepült székely, a másik piliscsabai magyar, a harmadik pilisszántói tót, róla meg mindenki tudja, hogy ő solymári sváb.
2020. október vége felé szóban közölték vele, hogy a covid miatt elbocsátják. Erre már számított, de másnap természetesen bement dolgozni, hiszen semmi hivatalos írást nem kapott a felmondásról.
Néhány óra elteltével meglátja a kisfőnök, és ez a mondat hagyja el a száját:
„Mi van, te sváb kurva? Nincs otthon fűtésetek, hogy idejössz melegedni?“
Vukica zágrábi horvát családból származik. 32 éves, angolt tanít egy bosnyák kisvárosban, Zavidovićiben. Édesapja az épülő helyi papírgyár igazgatója. Férje, aki szintén horvát származású, a papírgyárban mérnök. Négy éves kisfia Iván. Egy tízemeletes panelházban laknak, mint legtöbben a gyárból.
A város, ahogy Jugoszláviában ez megszokott, soknemzetiségű. Szerbek, horvátok, bosnyákok élnek békésen egymás mellett. Vukica szomszédai bosnyákok, az autószerelőjük szerb, a zöldséges horvát. A diákjai etnikai hovatartozása is sokszínű, de ez nem érdekel senkit.
1991 őszén, amint a tanítás befejeztével az autójához ér, elakad a lélegzete. A kocsi poros szélvédőjére valaki ezt írta: „horvát kurva, takarodj!“ Másnap a lakásuk bejárati ajtaján pocskondiázó cédula díszlik: „horvát fasiszta“. Azután az ajtajuk elé szemetet öntenek. Néhány nappal később éjjel kiszúrják az autója kerekeit, és betörik az ablakait. A házuk előtti játszótéren azok a szomszéd anyukák, akikkel idáig együtt töltötték a délutánokat, egyszerre nem állnak szóba vele, sőt, megtiltják a gyereküknek, hogy Ivánkával játsszanak.
Mi történt?
A Szovjetúnió felbomlásával a kommunista eszmerendszer szertefoszlott. A Tito által erőltetett egységesítés eltakarta, de nem oldotta meg a nemzetiségi ellentéteket. Jugoszláviában létrejöttek a különféle nemzetiségi médiumok, és egymás ellen lázították az embereket. Egyre többen voltak, akik tettekben is kifejezték gyűlöletüket. Így fordult meg Vukicával is a világ.
Elbocsátották nyelvtanári állásából. A férjét behívták a horvát hadseregbe. Édesapját eltávolították a gyárból, és később, kora ellenére, őt is besorozták. Ivánnal magára maradt.
A városon kívül a hegyekben volt egy hétvégi faházuk. Édesapja tanácsára kisfiával odamenekültek. Eleinte horvát barátaik - akiknek még volt autójuk - ellátták őket élelmiszerrel, de látogatásuk egyre ritkábbá vált. Végül elmaradoztak. A faház éléskamrájának polcain rengeteg üveg lekvár volt, így szinte ez lett egyetlen táplálékuk. Ennek a reménytelen helyzetnek úgy lett vége, hogy édesapja az éj leple alatt egy katonai teherautóval kimenekítette őket Boszniából a horvátok ellenőrizte területre, és onnan Németországba. Egy alapítvány segítségével kerültek hozzánk, Frankfurtba. Így ismertem meg a történetét.
Néhány, nálunk töltött hónap után egy este én vettem föl a telefont. A számomra érthetetlen beszédből csak a Vukica szót hallottam ki, így odanyújtottam neki a telefont. Csodálkozó arckifejezése elsápadt, majd örömre változott: a férje hívta telefonon! Az asszony mindkét kezével szorította a kagylót, sírt és nevetett egyszerre, az izgalom nagy kerek lángrózsákat rajzolt az arcára. A kisfiú sikítozott, és türelmetlenül ágaskodott, hogy elérje a kagylót.
- Otac, moj otac! Az apukám! – kiabálta. Amikor Vukica letette a kagylót, maga elé meredt, és ennyit mondott:
- Boszniába, a lakásunkba nem mehetünk vissza, csak Zágrábba, a nagynénihez. Nem hittem volna, hogy egy autófirkának ilyen következményei lehetnek.
Sok gyerek életében van egy kedves, idős ember, aki kitüntetett figyelmével, türelmével és határtalan szeretetével ajándékozta meg őt. Ezek a kitörölhetetlen emlékek végigkísérnek az életen. Egy fényesre suvickolt alma, az ősz illatára emlékeztető érett naspolya vagy a nyugalmat és meghittséget árasztó öreg óra ketyegése mind az eltűnt gyerekkor maradandó emléke:
"A piros óra" története 2020. szeptember 29-i blogbejegyzésben olvasható.