A piros óra

 

Kislány voltam, talán hét-nyolc éves. A nagymamám már nem élt, így amikor a szüleim farsangkor vagy búcsúkor bálba mentek, a szomszédban lakó Schulz Pázl Schulz nénihez vittek át, hogy vigyázzon rám. Szerettem nála lenni, a kredencen levő piros óra megnyugtató ketyegése és Cirmi macska dorombolása nyugalmat árasztott. A Pázlinak mindig volt valami a köténye alá rejtve, hol egy fényesre suvickolt piros alma, egy finom körte, egy érett naspolya vagy egy darab krumplicukor. Szerettem a Pázlt. Nem úgy az utcánkban lakó gyerekek! Féltek tőle, ojgyi Hex, öreg boszorkának csúfolták. Volt is benne valami, mert a Pázl töpörödött, púpos hátú, alacsony termetű néni volt. Fogatlan száját ide-oda mozgatta, mintha rágna valamit, és nem tudná lenyelni, vagy mintha mondani szeretne valamit, csak nem jön ki hang a torkán. Ritkán szólt, nem volt az a beszédes fajta. Bottal járt, a bal lábára sántított, és mindkét keze remegett. Kopott fekete szoknyát, lyukas Fiettét kötényt és hozzá fekete Juppelt blúzt hordott, fején sötét kendő volt. Szépen felöltözve tavaly láttuk utoljára, a férje temetésén. Gyereket nem adott neki a Jóisten, magára maradt.

Amikor ez a piros óra este hetet mutatott, a Pázl kibotorkált az utcára, hogy a nap végeztével a háza előtti  földes járdát felsöpörje. Pontban hétkor, minden este. Mi, gyerekek, bandába verődve labdáztunk, golyóztunk vagy ugróiskolát játszottunk a Schulzékkal szemközti füves réten. Amint megláttuk a Pázlt, tudtuk, hogy hét óra van, itt a vacsoraidő, szaladtunk is haza, nehogy a szüleink megszidjanak bennünket.

Meleg nyári estéken olykor előfordult, hogy szüleink engedélyével zsíros kenyérrel vagy cukros kenyérrel a kezünkben újra a kis réten bandáztunk. Majszoltuk a kenyeret, és néztük a Pázlt. A nagykapu nyitva volt, így beláttunk az udvarra. A néni kínkeservesen vizet húzott a kútból, és beöntötte a kopott locsolókannába. A víz javarésze melléfolyt. Mialatt a kannát kicipelte az utcára, a víz ki-kiloccsant belőle. A kanna alján maradt vizet ide-oda fröcskölte, majd visszabotorkált az udvarra. Letette a kannát, és kezében az elkopott cirokseprűvel újra kicsoszogott az utcára. Most igazi harc kezdődött: bal kezével a botját fogta, jobb kezével a seprűt. Lendületet vett, kifordult balra, és ahogy a seprű földet ért, jobbra húzta, cirádás-remegős mintákat rajzolva a porba. A seprűvel óvatosan kellett bánnia, nehogy a lendülettől oldalra essék. A szomszéd gyerekek nevettek rajta, én aggódva figyeltem.Többször felajánlottam neki, hogy segítek, de ő mindig visszautasította: tu pist lieb, owe i muaz woz tun! Kedves vagy, de kell valamit csinálnom! Szorgalmas, dolgos asszony volt, valamikor több hold földet műveltek a férjével, és öreg kora ellenére sem tudott egy helyben ülni. Nem értettük, miért csinálja minden este ezt a haszontalan munkát, az a pár csepp víz azonnal felszáradt, és a földes járda továbbra is poros maradt.

Egyik este ültünk a kis réten. Az utcában csak Ildiéknek volt tévéje. Elkezdte mesélni a Tenkes kapitány sorozat legutóbbi kalandját. Szájtátva hallgattuk. Közben beesteledett, nyolc óra is elmúlt. Anyukám hívó szava zökkentett vissza a valóságba. Már az ágyamban feküdtem, és az esti imát is elmondtam  „Bevor ich mich zur Ruh begeb, zu Dir o Gott mein Herz ich heb”, amikor eszembe jutott, hogy ma este nem láttuk Schulz Pázlit söpörni. Csak nem történt vele valami? Talán elesett, és nem tud felállni, vagy beesett a kútba?  Az is lehet, hogy leesett a pincelépcsőn, segítségért kiabál, és senki se hallja? Nem tudtam elaludni. Anyukám megígérte, hogy átmegy, és megnézi. Nyugodjak meg, minden rendben lesz. Hunyjam le a szemem, az őrzőangyalkám mindenre ügyel. Így is tettem, és csakhamar elaludtam.

Másnap reggel kiderült, hogy a piros óra megállt. Így maradt el az esti utcasöprés. A Pázl másnap a Templom téri vegyesboltban vett egy új, ezüst színű orosz órát. Nem szerettem ezt az órát. Erőszakos, hangos ketyegése betöltötte a kis konyhát, bekúszott a középső szobába, sőt, még a Fédri Stummban, a tiszta szobában is hallani lehetett.

Sok-sok évvel később a Pázl örökösei kipakolták a házat. A lim-lomok között megláttam a piros órát. Elkértem. Letörölgettem a port róla, közben hallani véltem csendes, meghitt ketyegését, Cirmi cica dorombolását, és látni véltem Schulz nénit, ahogy felém nyújt egy almát, vagy nagy kedvencemet, a krumplicukrot. És azt is láttam, ahogy pontban hétkor nyílik a kapu, és a Pázl locsolókannával a kezében kilép a poros járdára.

 

Hajdú Emese 7. osztály

Várnay Bodza 7. osztály

Krikler András 5.a.

Ritter Nóra 5.a.

Temaj Butrint 3. osztály

Gellért-Simonyi Zsombor 5. osztály

 

Svábházi hétvége

 

A solymári búcsú ugyan elmaradt, de a Svábházban igyekeztünk a búcsú hangulatát megidéző programot szervezni. Voltak árusok, Kaffee und Kuchen, fröccs stand, sült kolbász és sramli zene.

A svábházi hétvége programkínálatában, ahogy a tavalyi búcsún is, kerti sétát is terveztünk. Idén Pilisszentkeresztre hívtuk a kertbarátokat, Szomorú Miklós álomszép kertjébe. A kerti séta tervezett programja sajnos a kertész betegsége miatt elmaradt. Ígérjük, hogy az elmaradt sétát tavasszal megszervezzük.

A solymári Svábház januárban rajz- és fotópályázatot hirdetett általános iskolai tanulók részére „Magammal vinném” címmel. A pályázat célja az volt, hogy a gyerekek választ keressenek arra a kérdésre, mi jelent számukra értéket? Mit vinnének magukkal, ha el kellene hagyniuk az otthonukat, mint 76 évvel ezelőtt a Svábházban lakó két kislánynak, Rézinek és Rózának? Egy fényképet, a kedvenc könyvüket, valamelyik kedves tárgyat?

Az első- és második osztályosok rajzzal, a 3-4. osztályosok ceruza-, toll- vagy krétarajz, akvarell vagy montázs technikával készített képekkel, az 5-8. osztályosok fotóval pályázhattak. A pályaművek kiállítását szeptember 11-én pénteken nyitottuk meg a Svábházban. Ekkor került sor az eredményhirdetésre is.

A zsűri tagjai - Jármy Éva iparművész és Milbich Tamás grafikus - a több száz rajzból és a több tucat fotóból válogatták ki a legjobbakat. A kiállításra érdemes fotók kinagyítva, képkeretbe foglalva láthatók.

A rajzokat két kategóriába sorolta a zsűri, az 1-2. osztályosok és 3-4. osztályosok munkáit külön-külön értékelték.

1-2. osztályos rajz nyertesek:

1.     Hodány Huba 1.b. „A három régi tárgy”

2.     Tarján Ádám 2.b. „Vasvilla és kalapács”

3.     Nagy Emma 2.b. „Régi csésze”

Különdíjat Ringler Sára, a Máriaremete-Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola első osztályos tanulójának „Rewü-rewü zam-zam” rajza kapott.

 

 Hartmann Hellebrandt Hilda megnyitja a kiállítást és átadja a díjakat

 

Gyerekrajzok a kiállítótérben

                                                    Első helyezett, Hodány Huba

Külön díjas, Ringler Sára

Fotók a kiállítótérben

3-4. osztályos rajz nyertesek:

1.     Lengyel Kornélia 4.b. „Isteni bögre”

2.     Gáti Csaba 3.b. „Mert szeretek méregetni”

3.     Gungl Viktória 4.a. „Hintaló”

Különdíjjal Deák György „A borotva” című rajzát jutalmazta a zsűri.

Harmadik helyezett, Gungl Viki

 

 

5-8. osztályos fotós nyertesek: 

1.     László Lilla 6. oszt. „Felületek”

2.     Dávid Alíz 6. oszt. „Gyógyító ízek őrzője”

3.    Villand Dóra 5. oszt. „Fürdőszoba a Svábházban”

Különdíjban Kovács Kata 5. osztályos diák "Vasárnapi ebéd utáni beszélgetés" című fotóját részesítették.

1. helyezett, László Lilla

László Lilla nyertes fotója

 

Az első, a második, Dávid Alíz és a harmadik, Villand Dóri fotói

 

 

                                                       

A kiállítás megnyitóján a solymári Zeneiskola tanára, Zubor Imre és diákjai muzsikáltak.

A kiállítás 2020. október 15-ig tekinthető meg.

Szeptember 12-én és 13-án, szombaton és vasárnap a hagyományos bolhapiac és a solymári kézművesek standjai mellett a Sütőklubos hölgyek szemet gyönyörködtető kínálata vonzotta a látogatókat. A süteményeknek csak kevesen tudtak ellenállni. A tapasztaltabb látogatók tányérokkal érkeztek, hogy a finomabbnál finomabb különlegességekből az otthon maradottaknak is vihessenek egy-egy szeletet. A kínálatban a modern, különlegesen kombinált ízektől a sós-karamellás, mascarponés-mézes, meggyes-mandulás sütiken át a hagyományos süteményekig sok minden megtalálható volt. Nagy köszönet a Svábházban működő klub tagjainak (20 asszony), akik a süteményből befolyó adományból minden évben hozzájárulnak a Svábház bútorainak restaurálásához. A régi tonett székeket és a kecskelábú asztalokat, melyek nap mint nap szolgálnak a látogatóknak, gyakran kell megragasztani, az eltört farészeket pótolni. Köszönet az adományért!

A Sütistandon balról Vargáné Herr Magdi és Marlok Róbertné Ági

Balról hátul:Breier Móni és Nick Verus, elöl:László-Marlok Nikolett, Tuschek Hilda, 

Horányi Kata, Marlok Ági és Háner Kati

A Sütiklub tagjai, balról felső sor:Háner Kati, Marlok Ági, Zentai Bernadette, Wittmann Mariann 2.sor: Dauner Ági, Pétervári Irén, Nick Veronika, Zentai Hilda, Kurcz Tünde, Breier Mónika alsó sor: Hartmann Hellebrandt Hilda, László-Marlok Niki, Horányi Kata és Tuschek Hilda

Balról: Puskás Józsi és felesége Irén segítenek a bolhapiaci standon

 
Népszerű volt a Lokanta étterem ínycsiklandozó sült kolbász standja és Hamvas Tibi fröccs standja is. A hangulatról szombaton Kelemen Gyula és zenésztársai, vasárnap a Krigli Band fiatal muzsikusai gondoskodtak. Bár a higiéniás helyzet miatt a megszokottnál kevesebb volt a vendég, azok, akik ezen a szép nyárvégi délutánon eljöttek a Svábházba, kellemes délutánt tölthettek el itt.

A fotókat László-Marlok Nikolett, László Ferenc és Hodány Ádám készítette.